Egy nő, aki a gyűlöletre szeretettel, a rosszra jóval válaszol – Vona Kriszta interjú

Olyan gyűlöletkeltő kampány még talán sosem volt Magyarországon, mint amit a Fidesz ma véghez visz, és olyan hosszú sem. A Jobbik elnökének, Vona Gábornak a karaktergyilkossága már évekkel ezelőtt elkezdődött, és az őt ért vádak mélyen érintették családi életét is. A legtöbb házasság nem állta volna ki a megpróbáltatásokat, sok nő belerokkant volna abba a mocskolódásba, ami párja révén őt is éri. Ám a legerősebb ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének felesége úgy döntött, nem enged a nyomásnak és vitt egy kis csavart a történetbe, a gyűlöletre szeretettettel, a rosszra jóval válaszolt. Ma már ezrek követik pozitív gondolatokat közvetítő #hellojonap Facebook-posztjait és tízezrek nézik az általa készített vlogot. Vona-Szabó Krisztinától választ kaptunk arra, honnan jött az ötlet és milyen társadalom kiépülését szeretné elősegíteni a pozitív gondolatok közvetítésével.

 

Honnan jön a #hellojonap? Mi ösztönözte arra, hogy napról napra megmutassa az embereknek az élet pozitív oldalát?

Tavaly júliusban Münchenbe látogattunk Gáborral és Benivel. Ottlétünket egy fotóval szerettem volna megörökíteni, de a kiskamasz fiunk nem mutatkozott túl együttműködőnek, végül egy kis kérlelés után tessék-lássék módon belenézett mögülünk a kamerába. A fotót aztán közzétettem a Facebook-oldalamon, ahol egy férfi nyomdafestéket nem tűrő módon kritizálni kezdett minket szülői mivoltunkban, mondván, háttérbe szorítjuk a gyereket. Közszereplő lévén sok mindent kell eltűrnöm és az elmúlt évek már megedzettek, de ez a kritika szíven ütött. Szerintem minden anyát bánt, ha olyanok, akik semmit nem tudnak róla, megkérdőjelezik az anyaságában. Erőt vettem magamon, az illetőt letiltottam az oldalamról és úgy döntöttem, visszájára fordítom a dolgot. Ahelyett, hogy felveszem a sértéseket és próbálok védekezni, inkább valami pozitívba kezdek. Azóta minden napban, saját magamat is trenírozva, keresem azt a pozitív pillanatot, amit megoszthatok másokkal, ez lett a #hellojonap, ami azóta ráégett a mindennapjaimra, a posztjaim száma túllépte a kétszázat és szemléletváltást hozott az életembe.

 

 

Ez segít túllendülni azokon a támadásokon is, amik nap mint nap a családját érik?

Mindenképpen. Bár álszent dolog lenne úgy tenni, mintha nem tudnék ezekről, és nem viselnének meg néha, de mióta belekezdtem ebbe a projektbe, úgy érzem, könnyedebben veszem a támadásokat és hamarabb túllépek rajtuk.

A legnagyobb fegyverem pedig a humor lett, hiszen a hazugságok élét ezzel lehet igazán elvenni.

Az emberek számára a humor egy ilyen felfokozott hangulatú közegben egy friss lélegzetvétellel ér fel, és szeretnek ott lenni, ahol ezt megkapják, így egyre többen maradnak és inspirálódnak a Facebook-oldalamról.

Ezek az inspiráló posztok sokszor bensőségesek, a családi életük egy-egy mozzanatát fedik fel. Mikor belekezdett, fontolóra vette, hogy milyen kockázattal jár, ha ennyire beengedi az embereket a privátszférájukba, vagy épp ezzel a nyitottsággal próbálta elejét venni a támadásoknak?

Ugyan a nyilvánosság előtt élünk, de az életünk legintimebb szegmense megmarad, arra vigyázok, hogy ne lépjek túl egy határon, próbálok olyan dolgokat közzétenni, melyek közérdeklődésre is számot tarthatnak. Tudomásul kell venni, hogy az emberek kíváncsiak Gáborra és az életére. Mikor még nem indítottam el a „közszereplős” oldalamat, akkor a privát profilomról próbáltak hozzájutni képekhez, információkhoz. Ekkor úgy láttam, ha már úgyis nyilvánosságra kerülnek a dolgaink, akkor tisztább, ha én teszem közzé őket és így talán van egy kis esélyem, hogy a rám irányuló figyelmet jóra használjam fel, például bemutassam a politika emberi oldalát, amivel szerethetőbbé, elfogadhatóbbá válik az emberek számára.

Mellesleg olyan életet élünk, amit nem kell rejtegetni, nem harácsolunk, nincsen bennünk birtoklási, szerzési vágy.

Egyszerre úgyis csak egy dolgot tudunk használni, egy házban tudunk élni, egy autót tudunk vezetni. Attól, hogy a férjem politikára adta a fejét, a szemléletünk nem változott.

 

 

Míg a #hellojonap személyesebb és pozitív életszemléletre tanít, addig a nemrég indult vlogjában inkább a társadalom különböző rétegeinek bemutatására helyezi hangsúlyt. Egyfajta társadalmi szerepvállalás akar ez lenni az Ön részéről, vagy ahogy az első sajtóvisszhangok rebesgették, így akarja kivenni a részét a kampányból?

A kampány nem az én dolgom. Tudom, hol a helyem ebben a rendszerben, és annak ellenére, hogy határozott véleményem van a politikáról, amit akkor sem rejtek véka alá, ha az nem egyezik a férjemével, maga a politikacsinálás nem érdekel. A vlogomban kifejezetten a civil szférával foglalkozom, arra vállalkoztam, hogy a kereskedelmi csatornákon sokszor érdemtelenül unásig szerepeltetett emberek helyett keresletet teremtsek a hétköznapi hősök megismerésének az igényére. Az országot járva rengeteg érdekes személlyel hozott össze az élet: kézművesekkel, gazdálkodókkal, öt gyermekét egyedül nevelő édesanyával, egy féltörök testvérpárral, akik a kormánypropaganda hatásaival küzdenek, vagy épp egy látássérült fiúval, aki hátránya ellenére kiváló fotóművész lett.

Próbálok olyan embereket bemutatni, akik bizonyítják, hogy nincs lehetetlen, ha valamit szeretnél nem kell másokkal foglalkozni, csak menni a saját utadon.

Bár ez közhelynek tűnhet, de a közhelyeknek mindig van valóságalapja. Minél több embert ismerek meg, annál inkább rájövök, hogy a politika ma egy olyan csapda, ami egy torz mátrixba próbál bezárni minket, pedig az nem a valóság, az nem az élet. A vloggal is az volt a célom, hogy a rám irányuló figyelemből másoknak is juttassak.

 

 

A vlog műfaját találta a legalkalmasabbnak erre?

Mint anno a #hellojonap, ez is csak kipattant a fejemből, mikor azon gondolkodtam, hogyan juttathatnám el egymáshoz az emberi értékeket. Látszik, hogy a videózásé a jövő, így kézenfekvőnek tűnt a vlogindítás. Az eredmény pedig magáért beszél, hiszen annak ellenére, hogy Facebookon kilencezer követőm van, a nyitóvideó megtekintése százezer felett jár, tehát jóval nagyobb tömeghez sikerült elérni vele. A visszajelzések pedig nagyon pozitívak, annak meg kifejezetten örülök, hogy sok ajánlást kapok, kiket kellene bemutatnom, mert ez azt jelenti, hogy elkezdődött egy öngerjesztő folyamat, ahol az emberek egymásban keresik és látják meg az értékeket. Úgy vélem, hogy a politikának is ilyen szemléletet kellene terjesztenie a gyűlölködés helyett, hiszen a vezetők magatartása szivárog le a társadalom minden rétegébe.

 

 

Az emberek akkor fogékonyak arra, amit közvetít? Nem csak egy unatkozó politikusfeleség hóbortját látják benne?

Én nem tartom magam „politikusfeleségnek”. Egy politikus felesége vagyok, de ettől még megmaradtam annak az értelmiségi nőnek, aki voltam. Persze az élet sok áldozatot követelt tőlem is, hiszen ahhoz, hogy Gábor menni tudjon az útján, sok mindent át kellett gondolnunk a közös életünkben. Diplomázás után egy multinál helyezkedtem el, onnan mentem szülni. Kisgyerekes anyaként, egy kiszámíthatatlan időbeosztású férj mellett nem tudtam volna teljes gőzzel saját karriert építeni, mert annak a gyerek itta volna meg a levét. Közös döntés volt, hogy hátrébb húzódóm, mert tudomásul kellett vennünk, hogy vagy ily módon csináljuk együtt, vagy szétesés lesz a vége. A kisfiam születése után így otthonról dolgoztam. Most, hogy Beni már kiskamasz és önállóbb, az én mozgásterem is nagyobb. Az írás, szerkesztés azért is szerencsés munka, mert elég egy laptop hozzá, bárhol is van az ember. A hátránya, hogy a kötetlen munkaidőnek igazából soha nincs vége. Az, hogy az elmúlt időszakban a Facebook-oldalammal úgymond előrébb léptem, annak köszönhető, hogy szeretném értelmesen kihasználni a felszabadult időmet. Sosem unatkozom. Olyan nincs. Aki unatkozik, az üres belül.

 

 

A karrierről való lemondás a különleges helyzetükből adódott, vagy a mai társadalomban egyébként sem tartaná megoldhatónak azt, hogy valaki anya is legyen és karriert is építsen, miközben a nőiségét is megtartja?

Nem lehetetlen, de nagyon nehéz. Azon ismerőseim mögött, akik gyerekek mellett kötött munkaidőben, akár vezető beosztásban dolgoznak, egy egész háttércsapat van: nagymama, bejárónő, olykor bébiszitter. Ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak ma Magyarországon. Szerintem valamit be kell áldozni annak érdekében, hogy a többi területen száz százalékon tudjunk teljesíteni. Én kezdetben, mikor még az anyaság is friss élmény volt számomra, botladoztam, bizonytalankodtam, izgultam, arra koncentráltam, hogy gyermekemmel a lehető legtöbb időt töltsem el, azt vallottam, hogy a „gyereknek hároméves koráig az anyja mellett a helye”. Nem volt tapasztalatom, mintám, akkor azt az utat választottam. Az élet aztán bebizonyította, hogy nem ezek a dogmák számítanak, hanem a minőségi együttlét, odafigyelés, bizalom, az, hogy a gyerek mindig biztonságban érezze magát a szülei mellett. Akkoriban sem gondoltam, és ma sem gondolom azonban azt, hogy egy nőnek annyi a feladata, hogy mosson, főzzön, bevásároljon és kiszolgálja a családját. Az a lényeg, hogy bármilyen utat is választunk, hasznosnak, fontosnak érezzük magunkat, legyen saját munkánk, érdeklődési körünk, hobbink, valami, ami csak a miénk, amiben kiteljesedhetünk.

Van az a mondás, hogy „minden sikeres férfi mögött áll egy nő”, szerintem ez úgy helyes, hogy minden sikeres férfi mellett áll egy nő, aki egyenrangú társa, de az egyenrangúság nem az egyformaságon, hanem egymás tiszteletén alapszik.

 

Mi lesz, ha Vona Gáborból miniszterelnök lesz? Akkor is megmaradna ez a nyilvánosság az életükben?

Szerintem igen. Ahogy említettem, a politika emberi arcát megmutatva ledőlnek a bálványok.

Az, hogy valaki politikus, önmagában még nem érdem – az illető nem válik érinthetetlenné, nem kell érte rajongani, ahogy ok nélkül gyűlölni sem.

Tudom, hogy jelenleg ez a kép nagyon erős, hiszen úgy tűnik, mintha napjaink egyes vezetői valami messzi-messzi galaxisban élnének, az egyszerű emberek pedig a Földről figyelik őket, de ezek a beidegződések szép lassan lebonthatók. Számomra is sok olyan híresség, akit korábban csak tv-ben láttam, a személyes találkozás során leesett a piedesztálról, mert rájöttem, hogy ők is ugyanolyan problémákkal küzdő emberek, mint mi vagyunk. Ha pedig az ember saját magát is felfedezi a másikban, talán a gyűlölködés is alábbhagy. Amire nagyon nagy szüksége lenne ennek az országnak, mert az állandó mocskolódás sehová sem vezet.

 

 

Nem gondolja, hogy ebben a gyűlöletkeltésben Önöknek is volt szerepe?

Nem akarok úgy tenni, mintha mi tegnap pottyantunk volna le az égből rózsaszín vattacukor csomagolásban. Pontosan azért merem azt mondani, hogy a gyűlölködés sehova sem vezet, mert mi éltünk ebben, és az elmúlt évek nagyon tanulságosak voltak számomra. Abból a szempontból hálás vagyok a jelenlegi hatalomnak, hogy a viselkedése, cselekedetei által tükröt mutatott, mit gondolhatott korábban egy külső szemlélő a Jobbikról. Ebből jöttem rá, hogy nem lehet úgy élni, hogy mindig azt keressük, mi az, ami idegesít a másikban, mi az, ami szétválaszt. Csak azt érjük el vele, hogy miközben mi is rosszul érezzük magunkat a saját oldalunkon puffogva, addig nőnek a szakadékok, a világ pedig elmegy mellettünk. Sajnos mindig alábecsüljük a pozitívum és a szeretet erejét, pedig hiszek abban, hogy csak ebből lehet építkezni, ez tud mindent előrevinni.

Ha már a pozitív gondolatokról beszéltünk, mit gondol, miért az egyik legboldogtalanabb nemzet a magyar?

Rengeteg elfojtás van bennünk. Ezt, az évszázados komplexusainkon túl, felerősíti a jelenlegi hatalom is, mert olyan társadalmi-politikai keretrendszerekbe próbál belegyömöszölni mindenkit, amibe nem férünk bele. Nekem például egy gyermekem van, de rengetegszer megkapom azt a kérdést, hogy miért nem vállalunk többet. Miközben a gyerekvállalás ma már nem csak „akarat” kérdése, számos olyan aspektusa is lehet, ami nem tartozik a nyilvánosságra. A hivatalos kommunikációba beleégett a „három gyerek, három szoba, négy kerék” szemlélet, ami annak ellenére is tartja magát, hogy már a kihirdetése pillanatában elavult volt. Persze kellenek határok és normák, de körül kéne nézni, hogyan élnek az emberek. Vannak mozaikcsaládok, egyszülősek, akaratukon kívül gyermektelen párok, akik mindent megadnának egy babáért – velük mind foglalkozni kellene, még akkor is, miközben értem, hogy a népességcsökkenés miatt több gyermek vállalása lenne az üdvös. Szerintem sokkal hamarabb jönnének el a várt gyermekek, ha a rendszer ezeknek az embereknek biztonságot tudna nyújtani, ahelyett hogy egy idealizált családmodellt propagál, amivel csak a frusztrációkat erősíti és azt éri el hogy azok, akik nem olyanok, értéktelennek érezzék magukat. Ezzel is csak a bensőnket ássák, ezért látunk annyi lehajtott fejet az utcákon, sok fiatal épp ezért megy külföldre.

 

 

Nem a bérek miatt?

A gazdasági viszonyok és a megélhetés is fontos szerepet játszik a távozásban, persze, de a hazai mentalitás is. Egy Ausztráliában élő barátommal beszélgettem nemrég, aki sokáig haza akart jönni, de most azt mondta, már nem vágyik vissza, mert hiába vagyunk itt mi és hiába látja, hogy vannak még haladó mentalitású emberek Magyarországon, egyszerűen nem engedik felszínre törni ezt a szabadabb, elfogadóbb hozzáállást.

 

 

Ez a végső célja a vlognak is? Hogy felszínre hozza az elfogadást és egymás megbecsülését?

Igen, és az, hogy merjünk önmagunk lenni. Az elmúlt hetekben találkoztam a diákparlament szószólójával, és elgondolkodtam azon, miből fakad az, hogy az ő generációjuk ennyivel szókimondóbb. Rájöttem, hogy mikor a mi korosztályunk volt huszonéves, nem kellett igazán hallatnunk a hangunkat, hisz felnőttkorunk kezdetén,

1998-ban került először kormányra a Fidesz, és akkor azt gondoltuk, hogy velük egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyhatjuk a nejloninges, büdös szájú párttitkárok világát, és elindul valami új, valami friss.

Ehelyett mára, szinte észrevétlenül visszacsúsztunk abba a posványba, ahol nem a teljesítmény számít, és ha más a véleményed, vagy tenni akarsz, akkor nem követendő példaként tekintenek rád, hanem inkább kinéznek, eltaposnak. Félünk a saját érzéseinktől, mentegetőzünk a gondolataink miatt, még a gyermekeinknek is átörökítjük ezt a hozzáállást, akiknek pedig már nincsen lenyomata a kommunista érából. De a felszín alatt már forr a vágy és a változtatásra való törekvés az új generációban, amit a hatalom próbál visszafojtani, de mivel ma már nyitott a világ, sokan úgy döntenek, hogy nem hajtanak fejet és inkább elindulnak oda, ahol önmaguk lehetnek. A kiállásommal, a vlogommal az a célom, hogy ehhez ne kelljen elmenni, hanem itthon is megbecsüljük egymást és a saját hazánkban is önmagunk lehessünk.

(Fotók: Bezerédi Tamás)

Alfahír.hu

POPULAR POSTS

Ajánlat




Ajánlat




Close