A képen Lukács Ágota (Beküldött fotó)

A kulcsszó az elfogadáson van – Interjú Lukács Ágotával

Nagyon sok múlik a kommunikáción, nem szabad rögtön bezárkóznunk, ha rossz élmény ér bennünket – vallja Lukács Ágota, aki a látás képessége nélkül született. Teljes életet él, a kutyát pedig nem munkaeszköznek, hanem családtagnak tekinti.

 

Zana Anita: A látás képessége nélkül születtél, hogyan élted meg mindezt gyerekként?

 

Lukács Ágota: Édesanyám xilollal dolgozott, azt lélegezte be még a várandóssága elején, emiatt nem fejlődött ki rendesen a szemem, és mivel nem is tudtam használni, így a szemkezdeményeim gyakorlatilag felszívódtak, nincsenek szemgolyóim. Ki sem tudtam nyitni a szemem, amikor megszülettem, könnycsatornáim sem voltak. A vakok óvodájába jártam, de édesanyám kijárta, hogy ne a kiscsoporttal kezdjem. Az akkoriban kötelező előkészítő egy évet töltöttem óvodában. Az iskolában pedig akkor még volt átmeneti osztály, utána kezdhettem meg az első évfolyamot. Az integráció ekkoriban még gyerekcipőben járt, így kerültem én is a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Kollégiuma és Gyermekotthona kötelékébe. Napjainkat nézve pedig az integráció ellenére még mindig nem megoldott, hogy mindenütt megkaphassuk azt a speciális tudásanyagot, amit a Vakodában.

 

Z.A.: Ez elég sok mindent magában foglal. Az általános iskolát még itt végezted.

L.Á.: Középiskolába hazakerültem az otthoni környezetembe, úgy éreztem, elvesztem volna a fővárosban. És nem akartam olyan lenni, mint a kortársaim. Visszavágytam. A gimnáziumról többségében jó emlékeim vannak. Sokan együtt jöttek át, barátok voltak, előtte egy osztályba jártak, vagy kollégisták a szomszéd városokban, falvakból. Érdekes volt még, hogy a Braille-írógépek csattogása helyett a tollak sercegését hallottam, szinte csönd volt a teremben. A legmegnyugtatóbb volt, hogy minden nap hazamehettem.

A képen Lukács Ágota (Beküldött fotó)

Z.A.: Hogyan viszonyultak a tanáraid, osztálytársaid ahhoz, hogy te nem látsz?

L.Á.: Kellett egy oda-vissza kölcsönös nyitottság. Volt egy hallássérült osztálytársam, őt sokszor piszkálták, például úgy, hogy elvették a táskáját, körbeadogatták és az ablakban kötött ki, velem nem történtek hasonlók. Tudakoltam is az okát. A hallássérült osztálytársam csendes, visszahúzódó volt, én pedig nyitott, barátkozó. Nagyon sok minden múlik a személy kommunikációján. Nekünk kell nyitni feléjük és nem rögtön bezárkózni, ha rossz élmény ér bennünket. Sok minden rajtunk múlik. Általában a tanárok is nyitottak voltak, beleértve az igazgatót is. Fontos, hogy a szüleim is engedtek közösségbe. Sok szülő itt rontja el, hogy rögtön ugrik, így a vak sincs ösztönözve a kommunikációra.

 

Z.A.: Érettségi után hogyan tovább?

L.Á.: Nem voltunk tehetősek, nehezen is döntöttem el, hol tanulnék tovább. Kerültem az olyan tipikus foglalkozásokat, mint a jogász, és nem voltam annyira jó zenéből sem, hogy ezen a vonalon induljak tovább. Sem tanár, sem bölcsész nem akartam lenni. Szüleim mintáját látva szerettem volna beállni dolgozni, de sorra jöttek az elutasítások. Nem találtam állandó munkát. Végül 2001-ben jött egy lehetőség egy bentlakásos tanfolyam elvégzésére, ez egy évig tartott. A projekt része volt, hogy munkába állítsanak bennünket. Utána lett egy távmunkám, ami igen nehézkes volt, – ezt ők találták – 2012-ben kerültem az egyesülethez.

 

Z.A.: Hogyan élted meg a sorozatos visszautasítást?

L.Á.: Nehéz volt, a mindennapokat is megélni. Rengeteget olvastam, javítottam szkennelt könyveket. Egyszerűen rettegtem az elbutulástól.

 

Z.A.: Említetted az egyesületet.

L.Á.: Előtte, 2007-től már önkénteskedtem az egyesületnél, 2012-től lettem a munkatársuk. De már kilencéves koromban hallottam róluk, de tizennégy éves korom előtt nem lehettem megyei egyesületi tag. Kapcsolatfelvétel címén persze már „tudtunk egymásról”. Nehezen tudtam mozogni, mert anyukám ahogy gimnáziumba kerültem, egyre kevésbé engedett egyedül. Ha ő nem akart menni valahova, én sem mehettem. Az ő halála után édesapám már engedett, azzal a feltétellel, ha egyedül oldom meg az eljutást.

 

Z.A.: Hogyan kezdődött az egyesületi munkaviszonyod?

L.Á.: Először még csak önkéntesként jártam be, majd átvettem azokat a feladatokat, amiket el tudtam látni.

 

Z.A.: Milyen munkakört takart ez?

L.Á.: Feladatom lett a hírlevelek szerkesztése, kiküldése, levelek fogalmazása, bemutatkozók készítése, egyszóval a fogalmazványok, dokumentumok, pályázatírás. Sokrétű volt, szerettem.

Azért is örültem mert addig az érettségi óta nem is volt a klasszikus értelemben vett bejárós munkahelyem. Szükségem van erre hosszú távon, hogy tehessek valamit.

 

Z.A.: Ezután helyeztek át az elemi rehabilitációs központba.

Á.: Szükségük volt olyasvalakire, aki teljesen vak és a megszerzett tapasztalatait át tudja adni. Volt egy mobiltelefon-pályázat, ahol hat készüléket kaptunk. Aki előzőleg nem használta ezt a típust, meg kellett tanítani, amire engem találtak a legalkalmasabbnak. Nem érzem magam jó tanárnak, inkább igényekre igyekszem választ, megoldást találni. Fontos megkülönböztetnünk, hogy valakinek nincs látása, vagy elvesztette, netán folyamatosan romlik. Ezért a feladatunk jó része pszichológia. Akinek van látásmaradványa, az utolsó pillanatokig ragaszkodik hozzá. Fontos még az a támogatás, amit a tagoktól kapok, ez is a pályán tart. Persze idővel örülnék új munkakörnek.

 

Z.A.: Említetted párodat. Őt kliensként ismerted meg?

L.Á.: A Távszem pályázaton indult. Az elnökség döntött a mobiltelefonokról, azonban én voltam, aki ajánlatot tehetett arról, kinél lenne a legjobb helyen egy-egy készülék. Akinek már volt előzőleg, vagy nálam tanulta a használatot, azok esetében egyértelmű volt az ajánlás. A többiek közt felmérést kellett végezzek, köztük volt a párom. Amikor bejött, úgy döntöttem, neki megpróbálok készüléket szerezni, hiszen több funkcióját is kihasználná, nem beszélve arról, hogy szimpatikus is volt. Utána eljött fehérbotot kölcsönözni, aztán hamar „beleszeretett” a vakvezető kutyámba. Utána tanulni jött, a többi pedig alakult magától.

 

Z.A.: Azóta együtt is éltek.

L.Á.: A távolság hozott össze ilyen hamar minket. Mindketten Szolnokra jártunk be dolgozni, az ingázás nagyon nehézkes volt, rámehetett volna a kapcsolatunk. Mostani házunkat Józsi találta meg.

 

Z.A.: Régóta dolgozol vakvezető kutyával.

L.Á.: Igen, 1996 óta. Sokan azért kapnak és akarnak kutyát, mert megoldja a problémákat, holott ez nincs így. Aki megszokta a botos közlekedés során használt támpontokat, rosszabbul jár, a kutya azokat nem fogja megmutatni, sőt, akadálynak veheti. Tudnod kell, hol jársz! A másik az étel, orvosi és ápolási költség.

 

Z.A.: Te miért szerettél volna kutyát?

L.Á.: Mindig kérdezgettem a szüleimet, hogyan fogok közlekedni. Érdekes, ők nem a fehér botot mondták, egy dokumentumfilm alapján döntöttek a kutya mellett. A fővárosban tartó hosszú úton alaposan kifaggattam apukámat az állattartás rejtelmeiről. Első vakvezető kutyám, egy fekete németjuhász története érdekes, őt mi neveltük, bekérték vizsgálatra. Először az automata esernyőtől ijedt meg, ekkor visszaadták, majd másodjára már kiképezték, noha a jelleme alapján nem volt egyértelmű, hogy alkalmas lesz a feladatra.

 

Z.A.: Mi lesz velük a nyugdíjazásuk után?

L.Á.: Mindegyiknél nehéz az elválás, féltem is tőle. De ha azt látom, hogy szenved, megkönnyíti az elengedést. A mostaninál már látom, hogy nehezebben bírja a munkát, csökkentjük a terheit. Nem kérdés, hogy majd lesz-e új, negyedik kutyám és az sem, hogy a mostanit elkísérem-e, ha majd arra kerül a sor. Az állat személyisége mindig felülírja a gyászt. Nem a közlekedés a fő szempont, hanem a velük való élet!

No Comment

POPULAR POSTS

Ajánlat

Társadalmi célú felhívás*

Ajánlat




Close
%d blogger ezt szereti: